Dombipa, a tigrislovagló

A hajó a Gangesz és a Dzsummá vizein halad át,
S a tiszta gyönyör leánya gyengéden kíséri a túlpartra fiát.
Vezess, ó dombí, ideje már hogy az útra térjünk!
Áldást oszt a valóság-mester lótusz lábnyoma.
Vezess, ó dombí, vár a gyõztesek hona!
Az öt evezõ mozog, szeli a vizet, s a bárka száll,
Útra keltél, hát úton járj, eggyé lett út, üresség és cél!
Vezess, ó, dombí, ideje már, hogy révbe érjünk!
A hajókötél mind összekötettett,
Az üresség edényével merd ki a becsorgó vizet,
Ügyeld az eresztékekeket, s tömj össze füvet.
A Nap meg a Hold két kerék,
A teremtés és rombolás egysége e hajón az árboc.
Láthatatlan az út a két szélsõ irányban,
Üdvöd szerint vezesd a hajót!

Dombipa Magadha királya volt, akit Virúpa mester avatott be Hévadzsra istenség varázskörébe. Az uralkodó ekképpen érte el a beérkezettséget, s nyert varázslatos erőket. Minden lény iránt atyai szeretetet érzett, s népét gyermekeként szerette. Jóságosan és bölcsen országolt, ám beérkezettségéről senki sem tudott.Hogy a fondorlattal támadó szükség és nyomorúság ellen védelmet nyerjen az ország, hatalmas bronzharangot öntetett, és felakasztatta egy erős fa ágára. Az egyik miniszter tiszte lett, hogy amint bármiféle vész előszele eléri a birodalmat, üsse meg a harangot. Ekképpen a király uralkodása idején Magadha mentes volt mindenfajta
szenvedéstől.

Éljenek bárhol a szentek,
falun vagy mezõn,
vízen vagy szárazföldön,
örömteli az a hely.56

Egy napon kasztonkívüli cigány vándorénekesek, dombík érkeztek a palotába, hogy dallal és tánccal tisztelegjenek a király előtt. Volt az egyiküknek egy csodálatosan szép, tizenkét éves leánya, megkapó, sudár termetű, minden mocsoktól ment ifjú szűz. Dombipa elhatározta, hogy eme leányt misztikus kedvesévé teszi. Hosszasan alkudozott
a meghökkent énekesekkel, s azok végül ráálltak, hogy eladják neki a lányt. Annyi aranyat kaptak érte, amennyit a szépség súlya tett ki. Tizenkét éven át volt titkos társa a lány. Ám végül ottléte kitudódott, országos botrányt kavarva. Azt, hogy az ég fennségét jelképező személy összeállt egy érinthetetlen asszonnyal, el sem merték hinni az emberek. A nemesek és az előkelők semmilyen szín alatt sem akarták ezt a döbbenetes helyzetet elfogadni, s a király végül uralmát fiára ruházva lemondott, és az erdő magányába távozott kedvesével.

Az emberek nem kedvelik a vadont,
pedig az erdő magánya örömteli azoknak,
akik a szenvedélyektől megszabadultak,
s nem vágynak gyönyörökre.

A királyság boldogsága hamarosan odalett. Rosszul kormányozták, s amint az lenni szokott, az erkölcsi romlással együtt az életkörülmények is egyre rosszabbodtak, hiszen egy ország jóléte mindig erkölcsi tartásától függ. Amikor a helyzet már tarthatatlanná vált, a tanács elhatározta, hogy követeket meneszt az öreg királyhoz, hogy rábírja a
visszatérésre.
A követ meg is találta a király remetekunyhóját. Ahogy a lombsátor takarásából kipillantott a tisztásra, meglátta a jógi kedvesét. Éppen egy kis tó felszínén lépdelt a lótuszleveleken, hogy tizenöt ölnyi mélységből hozzon fel hűs vizet a fa alatt üldögélő mesternek. Kezében nektárrá lett a víz. A követ döbbenten szaladt vissza a palotába,
elújságolva mindenkinek a látottakat. Nosza, rögvest díszes menet indult el, hogy nyomatékot adjon a nép kérésének. A király mosolyogva vette át a felkérés cizellált tekercsét, és beleegyezett a visszatérésbe.

Akinek sem isteni, sem angyali, sem emberi lények
nem ismerik az útját, őt, a szentet, aki legyőzött
minden szenvedélyt, őt hívom én bráhmanának.

Elérkezett a várva várt nap. Magadha minden lakója, nők, férfiak, felnőttek,
gyerekek, közrendűek és nemesek a dzsungel szélénél tolongva leste az uralkodó megérkeztét. Lett is ám nagy riadalom! Ő ugyanis egy vemhes tigris hátán jött elő a sűrűből, szerelmi egyesülésben kedvesével, s hátasát egy halálos mérgű kígyóval ostorozta.Miután a kijelölt szónokok lassacskán ismét visszanyerték hangjukat, elsuttogták a királynak a birodalom kérését: Térjen vissza a trónra! Ő azonban kijelentette, azzal, hogy egy dombít vett magához kedveséül, elhagyta kasztját, s mint ilyen nem ülhet az uralkodói székbe.
Ám mivel a halálban minden különbség véget ér, társával együttmáglyára lép, s a lángok között így újra elnyeri eredeti tisztaságát. Az emberek tehát felépítettek számukra egy hatalmas, tehénfejű szantáltörzsekből álló máglyát, s miután a jógi és kedvese fellépett rá, meggyújtották.
Hét napon át égett a hatalmas tűz, s mihelyt annyira kihűlt, hogy a közelébe lehetett merészkedni, az emberek odaóvakodtak. Megpillantották az aszkétát és a lányt, amint Hévadzsra istenségként és dákiní kedveseként a misztikus egyesülés ülésmódjában ölelkeztek egy kinyílt lótusz kelyhében. Testük ragyogó fényt árasztott, üde harmat borította őket. Ekképpen jelenítették meg a mahámudrá minden kényszertől mentes megnyilatkozását. Minden valaha volt kétely eltűnt a magadhaiak szívéből, s királyukat ekkor nevezték el „a dombí urának”. A király kilépett a tűzből, és a négy kaszt tagjai elé lépett:
– Ha úgy akarjátok, a királyotok leszek, ám akkor nektek magatoknak
is mindent meg kell tennetek, ami csak erőtökből telik. Minek uralkodjak rajtatok, ha ti magatok restek és elkényelmesedettek vagytok?
Több sem kellett az embereknek! Rémülten tiltakoztak az ötlet ellen, mondván, hogy ők bizony nem jógik meg aszkéták, hogy kényelmes életmódjukat feladják. A király, aki szinte bizonyos volt benne, hogy ez így lesz, ezeket mondta az egybegyűlteknek:
– Legyen kívánságotok szerint! De ne kívánjátok tőlem, hogy e világban balgák pásztora legyek. Az én királyságom immáron a Valóság Királysága. Ha valaki lemondással és tiszta szívvel keres meg, annak mindig a segítségére leszek, amíg a világ világ.
Ezután kedvesével együtt a Dákiní Mennyországába emelkedett, s ott időzik tiszta éberségben és tökéletes elragadtatottságban.

A bölcsek köve arannyá teszi az ólmot,
A belső erő ragyogó gyémántja
A szenvedés ólmát
Éberség-arannyá váltja.

(forrás: Soós Sándor: A nyolcvannégy mahásziddha legendája. Letöltés: itt)

Jacqueline du Pré

(Oxford, 1945. január 26. – Párizs, 1987. október 19)

Négyéves volt, amikor először hallott csellót, a rádióban. Anyja, Iris du Pré kezdte tanítani. Két évvel később egy londoni csellóiskolában tanult tovább. Versenyeken vett részt testvérével, Hilary du Prével. Tízéves volt, amikor díjat nyert a Nemzetközi Versenyen. Tizenkét éves korában már a BBC-nek adott koncertet, Londonban. Tanult William Pleethtől Londonban, a Guildhall School of Music and Drama iskolában, Paul Torteliertől Párizsban, Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovicstól Oroszországban, és Pablo Casalstól Svájcban.
…
1973-ban játszó képessége visszafordíthatatlanul romlani kezdett, amikor kezdte elveszíteni ujjainak érzékenységét. Ez a szklerózis multiplex első tünete volt.
1987. október 19-én, 42 éves korában halt meg Párizsban….(Wiki)

Jacqueline du Pré: A Celebration of Her Unique & Enduring..

Jaqueline Du Pre & Daniel Barenboim

Igen tisztelt Uram,

levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb. (…)

Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű írnom kell lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. (…) Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. (…)

A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.

Rainer Maria Rilke

(Nincs rendben, hogy valamit mondani kell mindenkinek. Ugye.)

Nekik ajánlanám, újra, ezt a videót: (főleg 3:13 körülitől)

Holnap még délután ötig itt kavar a “nagy kártevő”, akinek a kedvenc csillagjegye a Bak, de aztán gatyát vált és megjelenik egy “jóval jobb” verzióban, a Vízöntő formájában. – A kártevős kép persze nagyon csalóka: elképzelek egy 500 méter magasról támadó kolorádóbogár (krumplibogár) felhőt, ahogy aztán leeszi a krumpli-ültetvény leveleit és elképzelem mellé a mitikus Szaturnuszt és az általa elvégzett pusztítást.

A titáni Szaturnusz (Kronosz, Cronus) által jelölt analógiás láncban megfelelő bolygó a Szaturnusz.  A Szaturnusz bolygóhoz társítják az összehúzódást, a ridegséget, a lelassulást, csontokat, porcokat és a halált is analógiásan, ezek a dolgok pedig egytől-egyig nem menő dolgok. Akire jellemzőek e szaturnikus vonások, azt közösen el is nevezhetjük lúzernek. Akár.

De ennyi erővel nevezhetjük  összefogott, koncentrált tudatos embernek is, aki gyakorlatokat végezhet (csendben, titokban), hogy például… a csontjai hajlékonyak legyenek. (Emlékeztetésképpen: a csontvázadat magaddal cipeled mindenhova… nem szabadulhatsz tőle, sőt csak ez marad belőled itt a földön, ha nem hamvasztanak el és ezzel az aktussal elzárják a testedet az élet-körforgásától.) Manapság nem menő összefogott, tudatos embernek lenni, halállal küzdeni nap mint nap, a halál árnyékában gondolkodni.

A Szaturnusz bárhol jár is az égen, lelassít, igyekszik magadba terelni. (Odacsap és lecsap 7-7.5 évenként. Érdemes várni rá tudatosan.) A halál a töpörödés és a lassulás, de ahhoz, hogy le tudd győzni a halált, amely a legvégső cél, el kell fogadni azt: le kell győzni magadat; hagyni, ha kell kell lassulni, összehúzódni, és akkor hadd történjen meg, aminek kell. És mivel az Élet körforgás, bizton lehet számítani arra, hogy lesz ellenirányú mozgás is. Ellenkezni teljesen fölösleges.

Tehát elmúlt az a hónap, amely e fentieket szimbolizálta – essen hát le a kő szívekről, derül az ég és január 20-tól már lehet nagy gondolatokkal, jóval levegősebben magyarázni mi is történt Adventtől a Farsang kezdetéig. Valóban mintha tegnap gyújtottam volna meg az első gyertyát a koszorún…

Na és lehet rákészülni a következő Bakra…..

(A poszt kiragadott egy apró részletet a nagy egészből (Szat-Bak köre), ezzel tisztában vagyok.)

__________________________________________________

HAGYOMÁNY ÉS ÖRÖKSÉG A VÍZÖNTŐ HAVÁBAN

Most, hogy a Nap a Vízöntő jegyébe lépett, már lassan érezhető a kikelet közeledte. Január 21-e az utolsó alkalom a favágásra, innentől kezdve ugyanis a fákban megindul az életnedv.
Ez a nap rámutató nap is, ha derült az idő, az jó termést jelez hónapokkal előre. Érdemes a jeleket is figyelni hosszú távú terveinkkel kapcsolatban. A január 22-ei nap a bortermelőknek fontos előrejelző, hiszen „ha megcsordul Vince, teli lesz a pince”. Egyes falvakban „vincevesszőt” metszettek, vízbe tették a meleg szobában, és a hajtás módjából jósoltak előre a várható termésre. Az ereszről lógó jégcsapok hossza pedig a kender hosszát mutatja. Ha január 26-án szép, derült idő van, akkor még hosszan eltart a tél. Terveink kimenetelére vonatkozóan is figyelhetjük a jeleket – régen a családtagoknak pogácsát sütöttek, melybe tollat tűztek és akié megperzselődött, az betegségre számíthatott.

Úgy tartják, február 2-án a medve előjön a barlangjából. Ha azonban derült idő van és
meglátja árnyékát, visszamegy, mert tudja, még akár 40 napig is elhúzódhat a tél. Február 4-ét tartják a tél leghidegebb napjának. Február hatodikáról pedig az aznapi rigmus úgy tartja: “Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja”, azaz a kemény fagy enyhe időt jelez tíz nappal előre.
A farsangi időszak utolsó hetének, a kövérhétnek kezdetén régen dobszó mellett, zajkeltéssel űzték el a még uralmon lévő tél sötét erőit. Ilyenkor előhozták a kamrából a félretett élelmet is.
Az esztendő második hónapját régen Böjtelő havának is mondták, hiszen ebben az időszakbankezdődik a Húsvét belső ünnepe előtti negyven napos böjt ideje, amely eltart a tavaszi napéjegyenlőségig, a fény győzelméig a sötétség felett. Ez a tisztulás ideje, amikor testi, lelki, szellemi szinten készülhetünk fel arra, hogy majdan bennünk is győzzön a világosság, a tudatosság fénye.
Feladatok, lehetőségek a Vízöntő jegyében: szilárd kitartás egy tevékenység mellett és
törekvés annak befejezésére, célratörés, racionalitás, áttörés, felszabadulás, kötöttségektől megszabadulás, függetlenség megteremtése, eredetiségre törekvés, újítás, szenvtelenség, elszemélytelenedés, szuverenitás, csoport felé fordulás, küzdés a legemelkedettebb emberi célokért, ellentétek fölé emelkedés, eloldódás minden földi nehézségtől. Kedvezőtlen időszak karrierépítésre. Kedvező viszont olyan dolgokkal való foglalatosságra, amelyek hosszú lefolyásúak, közlekedésre, barátkozásra.

(forrás: Göncöl Szabadegyetem hírlevél)

The WordPress.com stats helper monkeys prepared a 2011 annual report for this blog.

Here’s an excerpt:

The concert hall at the Sydney Opera House holds 2,700 people. This blog was viewed about 22,000 times in 2011. If it were a concert at Sydney Opera House, it would take about 8 sold-out performances for that many people to see it.

Click here to see the complete report.